Gyalogbodza

Gyalogbodza (Sambucus ebulus)

Hazánkban három bodzafaj honos. A jól ismert fekete bodza, és a lényegesen ritkább, hegyvidéken élő, piros termésű fürtös bodza fásszárú cserjék. Az útszéli gyomnövényzet jellemző magaskórós növénye a gyalogbodza, más néven földi bodza viszont lágyszárú. Évelő, föld alatt kúszó gyöktörzsével gyakran sűrű sarjtelepet képez, általában dudvás szára általában egy-másfél méter magasra nő. Országszerte, és a bokortanyás térségben is meglehetősen gyakori utak mentén, fasorokban, állattartó telepek közelében, romos épületek mellett.

A gyalogbodzát a nem túl alapos szemlélő könnyen összetévesztheti a fekete bodzával, ami súlyos következményekkel járhat. A gyalogbodza ugyanis (beleértve virágját és bogyóját is) erősen mérgező. Fontos tehát ismerni elkülönítő bélyegeit. Legelőször arra figyeljünk, hogy ez a faj nem fásszárú. Ezen kívül jellegzetessége, hogy levelei, levélszeletei a fekete bodzáénál keskenyebbek, hegyesebbek. Virágait nyáron (júniustól augusztusig) hozza, azaz valamivel később, mint a fekete bodza (de a két faj virágzási ideje átfedhet). Virágzata a fekete bodzához hasonlóan tányérszerűen szétterülő bogernyő. A virágok fontos jellegzetessége, hogy a porzók (pontosabban a portokok) kárminpirosak (a fekete bodza portokjai sárgák). Fekete termései ősszel, valamivel később érnek, mint a fekete bodzáéi, annál nagyobbak, húsosabbak. A gyalogbodza terméses bogernyői tömöttebb benyomást keltenek, általában felállóak vagy oldalra hajlóak, míg a fekete bodza terméses „tányérjai” inkább lecsüngők.

A gyalogbodza a tápanyagban dús talajt és a bolygatott helyeket kedveli; ha megtelepszik, hosszú ideig állandósul és kiszorítja a termőhelyen a gyengébb növényeket. Hogy valami pozitívat is mondjunk róla: virágzatát a rovarok nagyon kedvelik, fontos táplálékot nyújt számos faj számára. Mi azonban ne kóstoljuk meg! Bár a népi gyógyászat több részét is felhasználta, inkább ne kísérletezzünk vele.